Fele sem igaz

Lélekszakadva kapkodtam a lépcsőfokokat. Rohantam, ahogy csak bírtam.

Nem tudom meddig bírom még!

Rendszertelenül ziháltam, a lábaim sajogtak a kezem pedig fém szagú lett a rozsdás vas korláttól, aminek segítségével felvonszoltam magam. Nem is emlékszem már, hogy mióta szaladtam üldözőim elől. Mindegy milyen gyors voltam, ők akkor sem maradtak le mögülem egy centit se. Most is hallottam a saját szuszogásomon túl lépteik zaját a repedezett kőlépcsőkön. Nem sokkal voltam előttük. Épp csak annyival, hogy nem láttam már őket, de egy lélegzetvételnyi szünetre sem állhattam meg. Egy hatalmas körfolyosós házban voltunk. A vakolat mindenhol mállott, volt, ahol már a téglák is kilátszottak. A korlát régi, rozsdás vas volt, a lépcsők simára koptatott kőtömbök. Egy lépcsőházban menekültem egyre feljebb és feljebb… és hogy onnan hogyan tovább?

És akkor bekövetkezett, amitől tartottam. A legfelső emeletre értem. Nem volt több lépcsőforduló, csak ajtók végeláthatatlan sora körbe-körbe. Mindegyik ugyan olyan. Rézkilincses fa ajtók, amikről a fehér festék jó része már lepattogzott. Elindultam jobbra és megpróbáltam kinyitni az első ajtót. Zárva volt. A másodikhoz léptem. Hiába rángattam, nem nyílt. A következő se, és az azutáni se. Kétségbeesetten kapkodtam a kilincsek után, mert hallottam a lépteket közeledni. Mindjárt észrevesznek, egy pillanat és ők is felérnek erre a szintre. A következő ajtót olyan erővel rántottam fel, hogy majdnem kiesett a helyéről. Nem számítottam rá, hogy nyitva lesz. Nem maradt időm csodálkozni, beléptem és becsuktam magam mögött. Visszafojtottam a lélegzetem és hallgatózni kezdtem. Igen… most értek fel erre a szintre. Huhh… nem sokon múlt…
A szoba, ami beengedett, ugyan olyan rossz állapotban volt, mint a ház többi része. Kopott, vetemedett hajópadlóján karcolások és karmolások rajzolódtak ki. A régen pompás, aranyozott tapéta helyenként cafatokban lógott a falról. Az ablakok üvegei betörtek és kívülről be voltak deszkázva. Jobbra a szoba túl végében egy kandalló állt vastag porréteg alatt. Ropogott benne a tűz. Vele szemben egy tömör fából készült kerek kis dohányzóasztal volt, amit két hatalmas és súlyos vörös kárpitos fotel vett közre. Velem szemben pedig egy baladachinos ágy állt a hosszabbik oldalát mutatva. Sajnos ennél több időm nem maradt a nézelődésre, mert meghallottam, hogy ők is az ajtók kilincseit próbálgatják és hamarosan ideérnek. Nem tudtam hova bújjak. Az ágyhoz sétáltam és elhúztam az egyik bársonyfüggönyt.

Egy nő aludt az ágyban csodálatosan díszes ruhában. Bőre hófehér volt, ajkai vérvörösek és hosszú egyenes fekete haja tincsenként tekergőzött a fehér párnán. Gyönyörű volt. Átsétáltam az ágy másik oldalára, mert azt gondoltam befekszem mellé és betakarom magam a fényes anyagú, gazdag mintázatú takaróval, ami a lábánál volt összehajtogatva. Elhúztam itt is a baldachint és…

…kihagyott egyet a szívem. Elfelejtettem levegőt venni és megfeledkeztem arról, hogy gyorsan el kéne bújnom, mert halálos veszélyben vagyok. De a látvány annyira sokkolt, hogy minden mást kiszorított az agyamból.

A gyönyörű nőnek nem volt másik fele. Szó szerint. Mintha egy biztos kezű sebész egy nagyon éles szikével félbevágta volna a tengelyénél. Bele lehetett látni a testébe. Érthetetlen módon sem az agya, sem a belei nem ömlöttek ki ide, hanem a testében maradtak, fél nyelve is a szájában pihent, nem fordult ki oldalra. Az ágy mellette merő vér volt, így elvetettem a gondolatot, hogy mellé feküdjek, de ekkor meghallottam, hogy nyikordul a kilincs. Gondolkodás nélkül a földre vetettem magam és begurultam az ágy alá. Hasra érkeztem és bele nyúltam valami langyos, vas illatú, ragadós izébe. Sőt, éreztem, hogy a fejemre is csöppen belőle és végig folyik a hajamon, le az arcomra. A nyitott ajtón át beszűrődő fényben megállapítottam, hogy félig alvadt vérben fekszem. A hátamra fordultam és a matracra néztem. A nő vére a matrac anyagán keresztülszivárgott és művészi pontossággal kirajzolta hiányzó részének vonalait.

És a szemembe csöpögött…