Tánc

A tapintható sötétség ellenére a hold kecses ezüst karjai utat találtak maguknak és kék ragyogásba vonták a táncparkettet. Egy hatalmas, kihalt, de fényűző színház volt. A kerek tánctér mögött félkörben a zenekar számára emeltek pódiumot, de már rég óta porosan és érintetlenül állnak rajta a hangszerek. Velük szemben a parkett túloldalán a közönség sorai kezdtek emelkedni egyre magasabbra és magasabbra, körülölelve a színpadot. Egyetlen hosszú folyosó vezetett ide a padsorok között. Rendhagyóan nem hátulról, hanem elölről nyílt a művészbejáró. A sorok fölött a díszesebbnél díszesebb páholyok feküdtek a falra, azok fölött pedig körbe mindenütt hatalmas ablakok, amik most csak úgy ontották magukból a hold sápadt fényét.
Más világítás híján most csak sejtettem a fénykörön túl a színház homályos vonalait.
Egyedül voltam. A csend szinte megölelt. Belém bújt és kitöltötte ruhám minden kis hézagját, ráncát, redőjét, a hajamba kúszott és a bőrömet bizsergette.  Minden egyes apró mozdulatom szinte sikoltott a vastag csendben. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. A szívverésem dobolt a fejemben.
Vártam a parkett közepén. Nem tudom kire vagy mire, hisz teljesen egyedül voltam itt.
Fájt a fülemnek mikor valaki a csend szentségére tekintet nélkül éles léptekkel megindult felém. A hang szinte dübörgött körülöttem. A sötétségből kilépett a parkett szélére és megállt a fénykör peremén.
- Jó estét kisasszony! – suttogása szinte ordításnak hatott.

Tudom ki ő… és cseppet sem örülök, hogy ezek szerint rá kellett várnom. Most bárhol máshol szívesebben lennék nélküle.
- Jó estét. – löktem vissza mogorván a felesleges gesztust. Tudtam, hogy ha ő feltűnik az estém már úgy se lehet jó.
- Milyen csinos ma este! Köszönöm, hogy a tiszteletemre így kicsípte magát. – mosolyodott el gúnyosan.
Valóban, ma este különösen elegánsan néztem ki. Hajam kontyba fogva pihent a tarkóm felett. Hosszú fekete ruhámon milliónyi kis flitter szikrázott a halovány kék fényben. Vállamat finom fekete tüll ölelte körül, a mellkasomra szoros fekete fűző simult, amely óriási fekete bársony abroncsos szoknyában végződött.
Az ő kinézete semmit sem változott, bár az ő megjelenése mindig elegáns volt. És baljós. Magas fekete cilindert viselt. Hosszú ében haját hátul fekete bársonyszalaggal fogta össze. Szürke szemeit nagy kerek szemüveg keretezte, amely hegyes orrán pihent mindig. Kecskeszakálla most is olajosan csillogott markáns állán. Magas nyakú bíbor köpenye alatt fehér inget viselt. Élére vasalt nadrágja ugyan olyan színű volt, mint a bíbor köpenye. Fehér kesztyűs keze pedig hosszú fekete sétapálcája ezüst hollófejét markolta.

-         Maga  meg… semmit nem változott…
- Köszönöm. – mondta nyájasan és enyhén meghajolt.
- Most megint mi a… - kezdtem volna unottan, mikor belém fojtotta a szót. Felfogni sem maradt időm, olyan gyorsan mellettem termett. Szinte egy lépéssel szelte át a színpad széle és a köztem lévő távolságot. Nem kéne meglepődnöm, hisz ő a Bíborköpenyes, de ennek a mutatványának mégis volt egy olyan hatása, hogy inkább elhallgattam. Az arcunkat szinte csak centiméterek választották el. Egy pillanat töredékéig belefeledkezhettem a szürke szemeibe, de aztán hátra lépett és mélyen meghajolt előttem.
- Hölgyem… szabad egy táncra?
A válaszomat meg sem várta – valószínűleg nem is érdekelt – és máris elkapta a kezemet.

Alig fordított rajtam egyet és a színház fényárban úszott. Ezernyi fáklya lobbant fel hirtelen magától egyszerre. A narancssárga ragyogás elnyomta a hold fényét. A következő lépésünknél megelevenedtek a hangszerek. Először csak lustán felemelkedtek, majd egyre energikusabbak lettek és zenész nélkül játszottak magukon szédítő és őrült dallamokat.
A Bíborköpenyes egyre csak táncoltatott és pörgetett és taszigált és ellökött és visszarántott. A tánc végül nem is táncnak, mint inkább finom verekedésnek látszott. Nem ismertem a lépéseket, de próbáltam a zenére mozdulni. A kezeim már szinte fájtak, úgy szorította őket. Minden mozdulatára gyorsan kellett reagálnom, ha nem akartam elveszteni az egyensúlyomat és elesni. A lebegő hangszerek egyre vadabb iramot diktáltak és ő tudta tartani én viszont egyre kétségbeesettebben kapkodtam.
Szinte egy csapásra teljesen váratlanul a dallamot mintha elvágták volna. A hangszerek még egy ideig mereven álltak a levegőben, majd mind lehanyatlott. Ebben a pillanatban beforgatott és elkapta a derekamat. Olyan közel került, hogy fókuszálni sem tudtam a szemeire. Éreztem minden lélegzetvételét a bőrömön, de ő nem zihált úgy, mint én.

Kiszabadítottam magam a karjaiból és tettem néhány lépést hátra.
- Ugyan, kisasszony, hova fut, hova menekül?
- El magától… minél messzebbre.
- Felesleges. Az enyém vagy. – amint kiejtette ezeket a szavakat megláttam az ezüst szálakat. A fáklyák ugyan olyan gyorsan kihunytak, ahogy meggyulladtak. Csak a hold fényében remegtek a pókháló vékonyságú szálak. A ruhám legtöbb pontjáró, sőt még a bőrömből is indultak felfelé. Eltűntek a színház plafonján kavargó sötétségbe és kötegekben futottak le a Bíborköpenyes kesztyűjébe. Minden egyes ujja végéről több tucat kis szál csatlakozott.

-         Nem! Ezt nem hiszem el. Maga nem irányíthat engem! – kiáltottam dühösen. Kétségbeesetten kezdtem lerángatni a finom fonalakat. Ezüst esőkén hullottak rám és ahogy egyre többet és többet téptem le egyre jobban elborítottak, míg szinte gúzsba kötöttek.

-         Befejezted? – kérdezte gúnyosan és szánakozóan egyszerre. Csak állt és nézte reménytelen harcomat.

Erőtlenül leengedtem a karom és megpróbáltam kiszabadulni a fonalak közül. A következő pillanatban, mintha egyre szorosabbak és szorosabbak lettek volna rajtam. És ekkor megláttam, hogy a szakadt fonalak végét szépen lassan újra a kesztyűjébe gyűjti. Szürke kígyókként tekergőztek felé és visszakúsztak megszokott helyükre. Abbahagytam felesleges küzdelmem. Egyre szorosabban öleltek miközben ő maga felé húzott.
- Én irányítalak.
- Nem! Szabad akaratom van, azt teszek, amit akarok!
- Hát persze kicsim… de a szabad akaratod én vagyok. Hiszen… - nevetett – mindened én vagyok drágám! - mosolyában volt valami ijesztő, amitől leginkább sikítani szerettem volna, de a hang belém fagyott.
Minden porcikám némán és tehetetlenül tiltakozott.

Nem, ez így nem mehet! Én irányítok!

Ismét a kihalt sötét színházban találtam magam. Csak a hold fénye és a mélységes csönd volt a társaságom.
A taps hangja fájt. Éles volt és erőszakos.
- Brrraavó! Kisasszony, bravó!
A hang egy páholyból jött. Mivel én a fényben álltam ő viszont a sötétségbe menekült ezért nem láttam, hogy pontosan hol van. De meg fogom találni.

Az elhagyatott hangszerekhez siettem. Szinte azonnal tudtam hol találom azt, amit keresek. A nagybőgő vonójának végét elkezdtem csavarni. Egyre gyorsabban és gyorsabban. És engedett. Meglazult és én kihúztam a végéből a hosszú, ám könnyű szuronyt. A holdfény fehéren táncolt a pengén mikor elindultam a páholyok lépcsője felé.

Mikor felértem felém fordult és szívélyesen rám mosolygott.
- Már vártalak. – tárta szét karjait.

Válasz nélkül megindultam felé és még azzal a lendülettel a szívébe döftem a szuronyt a tövéig.

Még csak fel se nyögött, meg se nyikkant, egy arcizma sem rezdült, ugyan olyan kedvesen mosolygott. Átölelt és elfordult velem. A páholy korlátjának szorított és a fülemhez hajolt.
- Van még egy két trükk a tarsolyomban… - suttogta.
Valami forró folyt végig a mellkasomon a hasamig. Eltolt magától és a szemembe nézett. Mosolygott. A szurony az én szívemben volt. Még mindig én markoltam a végét, de saját magamba szúrtam. Ő nem vérzett, még lyuk se maradt a köpenyén. Belőlem viszont patakokban ömlött a vér és a világ gyorsan sötétült. Azt hiszem a karjaiba ájultam…