Ketrecek

Megint ugyan ott. Megint. Újra és újra… Már nem is számolom hányszor ébredtem itt… a ketrecek között.

Vastag vasláncokról ketrecek lógnak le egy monumentális raktár tetejéről. A ketreceknek nincs ajtajuk, se forrasztás a két vaslap és a rácsok között. Egy anyagból vannak. Van, amelyik kicsit feljebb, van amelyik lejjebb függ. Van, amelyik üres és van, amelyiket „lakja” valaki. Mind némák és meztelenek. Csak merednek maguk elé ködös tekintettel. Ülnek vagy fekszenek, mindegy, de egyikük sem mozdul. A lélegzetüket se hallani. Majdnem olyan, mintha halottak lennének. Csak én mozgok, csak az én hangom hallatszik. Egy óriási raktár-szerű épületben vagyunk nagyon-nagyon magasan. A földet odalenn szalma borítja és az egyik falon nagy fekete fa ajtók végeláthatatlan sora húzódik. Mindegyik le van láncolva és el van reteszelve. Az épület olyan hosszú, hogy a homályba veszik a másik vége. Nem tudom meddig tart és mi lehet arrafelé... Függő ketrecek, abban biztos vagyok. Itt, ebben a végében, ahol én vagyok – ahol mostanában ébredni szoktam elalvás után – az egyik oldalon van egy repedés, a fal és a tető találkozásánál, amin keresztül kilátni az épületből. A kis résen keresztül havas hegycsúcsokat látok. Egyszer, egy előző álmomban, mikor szintén itt voltam megláttam egy piros kis madárkát elrepülni. Belekapaszkodtam és én lettem a madárka. Láttam a gyárat és a havas hegyóriásokat. Aztán észrevették, hogy megszöktem és a madárka sárkánnyá változott én pedig a hátán ültem. A vörös sárkánynak minden egyes mozdulatánál ezernyi pikkely szórta szét a lemenő nap fényét. Olyan volt, mintha vérzett volna, pedig akkor még élt… aztán üldözőbe vettek és… mindketten meghaltunk és én azóta újra itt ébredek. Semmi sem változott.

A másik oldalon egy hatalmas nagy és öreg vaskapu van, ami talán valaha kék volt, de a rozsda annyira szétmarta már, hogy csak foltokban maradt meg a régi színe. Fölötte vassal kivert üveg, ami annyira koszos, hogy nem látok ki rajta. Ezen keresztül szűrődik be a sápadt narancssárga fény. Mintha itt mindig alkony lenne… Ennyit látok a világból, de többet hallok. Odakint gépek zúgnak, fém ütődik fémhez, deszkák hasadnak, kalapácsok csattognak, gőz fütyül, emberek csoszognak, láncok csörögnek. Munka zaját hallom, de emberi beszédet, vagy élőlényre utaló hangokat sosem. Nem tudom, kik dolgozhatnak itt és mit csinálnak.

Ezen a napon határoztam el, hogy kiszabadulok.

Unom. Nagyon. És kíváncsi vagyok. Mérhetetlenül kíváncsi.

Van is egy ötletem, már csak az a kérdéses, hogy meg tudom-e valósítani, de ezt csak úgy tudom meg, ha kipróbálom.

A kalitkám egyik végéből a másikba löktem magam és hintázni kezdtem.

Ez eddig működik…

Elég közel kerültem egy velem szemben függő tejföl szőke hajú, fakókék szemű srác ketrecéhez. Belekapaszkodtam az ő rácsaiba. A fiúcska eddig teljesen közömbösen, szinte élettelenül ücsörgött ketrecében, de amint az ujjaim a rácsok köré fonódtak felkapta a fejét. Először ijedtséget véltem felfedezni a szemeiben, majd féktelen dühöt és haragot, végül pedig tébolyt…

Nekiesett a kezemnek és karmolta, harapta és próbálta lefeszíteni az ujjaimat. Gyűlölt és úgy tűnt mély undorral ér hozzám. Nem hagytam magam. Ha eddig eljutottam nem egy kölyök miatt fogok elbukni!

Felhóztam magam a ketrece tetejére és elkaptam a láncait. Elkezdtem felfelé húzni magam. Nagyon nehéz volt a saját ketrecemet magammal együtt húzni egy örökké csapkodó és hullámzó láncon. Jócskán megizzadtam és enyhén remegtek az izmaim mire a tetőhöz értem. Egymást keresztező gerendákra voltak felakasztva nagy vaskampókra a kalitkák. Elengedtem a fiú láncait és a vastag fagerendát karoltam át. Abban a pillanatban, amint megszűnt az érintésem a fiúcska láncain odalent ő is megnyugodott és ugyan olyan tetszhalottként üldögélt, mint előtte. Csak a két karom lógott ki a ketrecemből, így elég nehéz volt eljutni a saját vaskampómig, hogy leakasszam a láncaimat. Út közben vagy egy tucat szálka fúrta be magát a bőröm alá. Az izmaim már szinte sikítottak a megerőltetéstől. Remegett minden mozdulatom, de nem engedhettem el a gerendát.

A szabadságom múlik ezen!

És sikerült, leakasztottam a vaskampóról a súlyos vasláncot, aminek megtartásához már kevés volt az erőm, így az hatalmas lendülettel rántott le.

Zuhantam. Meglepően sokáig… ezek szerint ez a hely nagyobb, mint hittem.

A fal mentén sorakozó fekete ajtókon egyszerre csörrentek meg a láncok és repedtek meg a deszkák. Éktelen dörrenéssel kicsapódtak és kiözönlött rajtuk a sötétség. Árnyékok voltak, szilárd árnyak, puha fekete testtel és halvány pontnyi szemekkel. Már elözönlötték a földet mire leértem és elmerültem bennük. Mindenütt ott voltak… körülöttem… bennem…

És másnap megint ott ébredtem.