Pihenő

Sok ennyi egyszerre és nagyon sok várat még magára. Ma egész nap írtam, most szünetet kérek, majd holnap folytatom. Különben sem lenne érdekes, ha az összes álmomat leírnám egyszerre. Ne kapkodjuk el. ;) Ma csak a legrövidebbeket írtam meg és tettem ki, a hosszabbak csak eztán jönnek. Most ahogy hirtelen összeszámoltam az álmaim még 23 megírandó álmom maradt minimum. És ezek csak azok, amikre teljesen emlékszem mert még talán száznál is több az olyan, aminek csak egy-két részlete maradt meg. Azokat nem tudom leírni.
Mára ezek születtek meg a névtelenségből. Holnap újak következnek.
Addig is... mindenkinek szép álmokat! ;)

A feladatod…

 

Éles fény hasított a szemembe mikor felébredtem. Nyár van… az iskola utolsó hetében járunk. Már érzem a szabadság finom illatát. Nahát, egy újabb rémálom-mentes este! Hozzá tudnék szokni.

Fel akartam ülni, de ma valahogy szokatlanul nehezen ment. Szó szerint, mintha a párna húzott volna vissza, pedig kialudtam magam. Aztán megláttam mi az oka a nehézkes feltápászkodásnak. Majdnem sikítottam. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem már kora reggel is, hogy átgondoljam, mit reagálok és azt vajon ki hallja meg. Keserűen sóhajtottam miközben próbáltam megbecsülni a hajam hosszát. Egy éjszaka alatt talán több m int három métert nőtt. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez kinek a műve lehet, de nem akartam mindjárt a legrosszabbra gondolni. Felkeltem és első dolgom egy olló levadászása volt a mérhetetlenül kupis szobámban. Miután találtam egy kóbor példányt a tükör elé sétáltam és megpróbáltam ugyan olyan méretűre vágni a hajam, mint amilyen akkor volt mikor tegnap lefeküdtem. Elégedetten konstatáltam az eredményt és elmentem öltözködni és bepakolni a táskámba. Mikor kész voltam még egy utolsó pillantást vetettem a külsőmre mielőtt elindultam volna a konyhába reggelizni. Jól tettem, hogy ellenőriztem magam. A hajam negyed óra alatt legalább tíz centit nőtt, ha nem többet. Na jó, nincs nekem erre időm, bakker! El fogok késni a suliból.

Fogtam egy sapkát és alágyömöszöltem a hajam, majd hajcsatokkal is rögzítettem, hogy biztosan ne essen le.

Szerencsém volt, mert anyukám még nem kelt fel, öcsémet meg már elvitte apukám nulladik órára, így nem kellett kellemetlenül magyarázkodnom a sapka miatt nyáron. Amit én is hülyeségnek tarok, de ez most kényszermegoldás. Hirtelen nincs jobb ötletem a folyton növekedő hajammal harcolnom.

Sikeresen bejutottam a suliba és gond nélkül vészeltem át négy órát és a köztük lévő szüneteket. Igen, sokan hecceltek és kérdezősködtek a sapka miatt, de valahogy mindig sikerült kivágnom magam. A következő óra tesi volt. Kicsit tartottam az öltözködéstől, de végül az öltöző zsúfoltságára hivatkozva a wc-ben öltöztem át.

Az órán már csak játszottunk, most épp a kosarazás volt a szezonális kedvenc. Nem voltam kimagaslóan jó játékos, de azért rossz sem. A tanárnő furán nézett rám és a szürke kötött sapkámra, de addig erősködtem, hogy megengedte, hogy rajtam maradjon.

Nagyon belemelegedtünk a játékba szinte már az állandóan növő hajzuhatagomról is sikerült elfeledkeznem mikor egyszer csak megállt minden. A labda a levegőben, a lányok futás közben, a galambok az elrugaszkodás pillanatában, egy levél nem ért földet, az emberek és autók megfagytak, a trolik és a szél megdermedt. Én sem tudtam mozogni, csak a szemem forgathattam erre-arra. Épp a labda után futottam, ami kiment a pályáról. Nézelődés közben valami szürke foltot pillantottam meg a látómezőm szélén. Lenéztem az aszfaltra és ijedten vizsgáltam az árnyékomat. Leesett a sapkám és kibomlott a hajam. Csak úgy úszik utánam a sok barna tincs. Úgy látom másoknak még nem tűnt fel.

-         Élvezet nézni, ahogy a kishölgy ilyen önfeledten játszadozik drága barátnőivel. – kezdte az ismerős negédes hang, amitől a hideg futkosott a hátamon. – hogy van ma?

Szívesen válaszoltam volna valami durvát, de a szám nem mozdult. Lassan besétált a látóterem bal széléről középre. Igen, a rég látott bíborköpenyesem volt az.

-         Á, örülök, hogy maga is ilyen jól érzi magát. Úgy látom némi gondjai akadtak a hajvágással… - mondta és én egyre jobban felhúztam magam rajta.

-         Menjen a fenébe! Mi a francnak jó ez? Direkt kínoz?!- tört ki belőlem. Eléggé meglepődtem, hogy ezúttal sikerült hangot adnom a gondolataimnak.

-         Na-na-na… hát ez a hála?

-         Mégis miért kéne hálásnak lennem magának?

-         Mert mutatom az utat.

Értetlenkedésemet hallgatással adtam tudtára, így ő folytatta.

-         Mutatom az utat, tehát, jöjjön rá azzal a kis csöpp agyával, hogy a maga feladata tündérré válni. Tudom, a hegyesebb fülecskéket nem vette észre, mert a méretes hajzuhatag feltűnőbb. Ne nézzen rám ilyen reménytelenül. Ez a feladata. Tessék, a szájába rágtam, most pedig eltűnök pihenni. Sok sikert és jó szórakozást! – az utolsó szót szinte dudorászta és a sétapálcáját lengetve elsétált, végül eltűnt a látómezőm jobb oldalán.

A következő pillanatban újra mozdult minden. Elindultak az autók, emberek, buszok, trolik, a galambok elrepültek, a falevél földet ért, a labda elpattant, a sapkám leesett, a lányok elszaladtak mellettem. A hajam is körülölelt egy pillanatra, de talán csak hallucináltam, mert az árnyékom újra normális lett. Eltűnt a többméteres hajam és amikor a füleimhez értem azok megint normálisan gömbölyűek voltak.

Csak álltam és néztem a körülöttem játszó osztálytársaimat. Úgy tűnik ők semmit sem fogtak fel abból, ami az előbb történt.

Éles fény hasított a szemembe mikor felébredtem. Nyár van… az iskola utolsó hetében járunk. Már érzem a szabadság finom illatát. És a Bíborköpenyes már megint az álmaimban járt…

Basszus, milyen hülyeség már, hogy tündérré kell válnom! Ez lehetetlen… Ezt ő sem gondolhatja komolyan…

Ketrecek

Megint ugyan ott. Megint. Újra és újra… Már nem is számolom hányszor ébredtem itt… a ketrecek között.

Vastag vasláncokról ketrecek lógnak le egy monumentális raktár tetejéről. A ketreceknek nincs ajtajuk, se forrasztás a két vaslap és a rácsok között. Egy anyagból vannak. Van, amelyik kicsit feljebb, van amelyik lejjebb függ. Van, amelyik üres és van, amelyiket „lakja” valaki. Mind némák és meztelenek. Csak merednek maguk elé ködös tekintettel. Ülnek vagy fekszenek, mindegy, de egyikük sem mozdul. A lélegzetüket se hallani. Majdnem olyan, mintha halottak lennének. Csak én mozgok, csak az én hangom hallatszik. Egy óriási raktár-szerű épületben vagyunk nagyon-nagyon magasan. A földet odalenn szalma borítja és az egyik falon nagy fekete fa ajtók végeláthatatlan sora húzódik. Mindegyik le van láncolva és el van reteszelve. Az épület olyan hosszú, hogy a homályba veszik a másik vége. Nem tudom meddig tart és mi lehet arrafelé... Függő ketrecek, abban biztos vagyok. Itt, ebben a végében, ahol én vagyok – ahol mostanában ébredni szoktam elalvás után – az egyik oldalon van egy repedés, a fal és a tető találkozásánál, amin keresztül kilátni az épületből. A kis résen keresztül havas hegycsúcsokat látok. Egyszer, egy előző álmomban, mikor szintén itt voltam megláttam egy piros kis madárkát elrepülni. Belekapaszkodtam és én lettem a madárka. Láttam a gyárat és a havas hegyóriásokat. Aztán észrevették, hogy megszöktem és a madárka sárkánnyá változott én pedig a hátán ültem. A vörös sárkánynak minden egyes mozdulatánál ezernyi pikkely szórta szét a lemenő nap fényét. Olyan volt, mintha vérzett volna, pedig akkor még élt… aztán üldözőbe vettek és… mindketten meghaltunk és én azóta újra itt ébredek. Semmi sem változott.

A másik oldalon egy hatalmas nagy és öreg vaskapu van, ami talán valaha kék volt, de a rozsda annyira szétmarta már, hogy csak foltokban maradt meg a régi színe. Fölötte vassal kivert üveg, ami annyira koszos, hogy nem látok ki rajta. Ezen keresztül szűrődik be a sápadt narancssárga fény. Mintha itt mindig alkony lenne… Ennyit látok a világból, de többet hallok. Odakint gépek zúgnak, fém ütődik fémhez, deszkák hasadnak, kalapácsok csattognak, gőz fütyül, emberek csoszognak, láncok csörögnek. Munka zaját hallom, de emberi beszédet, vagy élőlényre utaló hangokat sosem. Nem tudom, kik dolgozhatnak itt és mit csinálnak.

Ezen a napon határoztam el, hogy kiszabadulok.

Unom. Nagyon. És kíváncsi vagyok. Mérhetetlenül kíváncsi.

Van is egy ötletem, már csak az a kérdéses, hogy meg tudom-e valósítani, de ezt csak úgy tudom meg, ha kipróbálom.

A kalitkám egyik végéből a másikba löktem magam és hintázni kezdtem.

Ez eddig működik…

Elég közel kerültem egy velem szemben függő tejföl szőke hajú, fakókék szemű srác ketrecéhez. Belekapaszkodtam az ő rácsaiba. A fiúcska eddig teljesen közömbösen, szinte élettelenül ücsörgött ketrecében, de amint az ujjaim a rácsok köré fonódtak felkapta a fejét. Először ijedtséget véltem felfedezni a szemeiben, majd féktelen dühöt és haragot, végül pedig tébolyt…

Nekiesett a kezemnek és karmolta, harapta és próbálta lefeszíteni az ujjaimat. Gyűlölt és úgy tűnt mély undorral ér hozzám. Nem hagytam magam. Ha eddig eljutottam nem egy kölyök miatt fogok elbukni!

Felhóztam magam a ketrece tetejére és elkaptam a láncait. Elkezdtem felfelé húzni magam. Nagyon nehéz volt a saját ketrecemet magammal együtt húzni egy örökké csapkodó és hullámzó láncon. Jócskán megizzadtam és enyhén remegtek az izmaim mire a tetőhöz értem. Egymást keresztező gerendákra voltak felakasztva nagy vaskampókra a kalitkák. Elengedtem a fiú láncait és a vastag fagerendát karoltam át. Abban a pillanatban, amint megszűnt az érintésem a fiúcska láncain odalent ő is megnyugodott és ugyan olyan tetszhalottként üldögélt, mint előtte. Csak a két karom lógott ki a ketrecemből, így elég nehéz volt eljutni a saját vaskampómig, hogy leakasszam a láncaimat. Út közben vagy egy tucat szálka fúrta be magát a bőröm alá. Az izmaim már szinte sikítottak a megerőltetéstől. Remegett minden mozdulatom, de nem engedhettem el a gerendát.

A szabadságom múlik ezen!

És sikerült, leakasztottam a vaskampóról a súlyos vasláncot, aminek megtartásához már kevés volt az erőm, így az hatalmas lendülettel rántott le.

Zuhantam. Meglepően sokáig… ezek szerint ez a hely nagyobb, mint hittem.

A fal mentén sorakozó fekete ajtókon egyszerre csörrentek meg a láncok és repedtek meg a deszkák. Éktelen dörrenéssel kicsapódtak és kiözönlött rajtuk a sötétség. Árnyékok voltak, szilárd árnyak, puha fekete testtel és halvány pontnyi szemekkel. Már elözönlötték a földet mire leértem és elmerültem bennük. Mindenütt ott voltak… körülöttem… bennem…

És másnap megint ott ébredtem.

Rövid vallomás

Azt hiszem épp itt az ideje, hogy szóljak egy pár mentegető szót, hogy mégis mit csinálok én itten. :D
Hát leírogatom a rémálmaimat!
Ta-daaa.
Igazából nincsenek is más jellegű álmaim csak ilyenek... Épp megérett az idő arra, hogy leírjam őket és naplóban gyűjtsem. Sajnos itt nem időrendi sorrendben vannak csak úgy össze-vissza, ahogy eszembe jutottak
Igen, mielőtt bárki is javasolná, hogy menjek pszichológushoz és kezeltessem magam, előre szólok, ez már megtörtént és teljesen hatástalan volt. Mint ahogyan ezt a blog is mutatja.
Amúgy nem vagyok ám legtöbbször ilyen elborult, sőt a hétköznapokban nem is látszik rajtam. ez csak egy másik oldalam.
Tehát a magam és esetleg más szórakozására is publikálom itt ezeket a dolgokat, mert a sablon szép és blogolni jó és miért ne... stb.... stb....

Jó olvasgatást, ha érdekelnek a fura dolgaim! ;)

Fele sem igaz

Lélekszakadva kapkodtam a lépcsőfokokat. Rohantam, ahogy csak bírtam.

Nem tudom meddig bírom még!

Rendszertelenül ziháltam, a lábaim sajogtak a kezem pedig fém szagú lett a rozsdás vas korláttól, aminek segítségével felvonszoltam magam. Nem is emlékszem már, hogy mióta szaladtam üldözőim elől. Mindegy milyen gyors voltam, ők akkor sem maradtak le mögülem egy centit se. Most is hallottam a saját szuszogásomon túl lépteik zaját a repedezett kőlépcsőkön. Nem sokkal voltam előttük. Épp csak annyival, hogy nem láttam már őket, de egy lélegzetvételnyi szünetre sem állhattam meg. Egy hatalmas körfolyosós házban voltunk. A vakolat mindenhol mállott, volt, ahol már a téglák is kilátszottak. A korlát régi, rozsdás vas volt, a lépcsők simára koptatott kőtömbök. Egy lépcsőházban menekültem egyre feljebb és feljebb… és hogy onnan hogyan tovább?

És akkor bekövetkezett, amitől tartottam. A legfelső emeletre értem. Nem volt több lépcsőforduló, csak ajtók végeláthatatlan sora körbe-körbe. Mindegyik ugyan olyan. Rézkilincses fa ajtók, amikről a fehér festék jó része már lepattogzott. Elindultam jobbra és megpróbáltam kinyitni az első ajtót. Zárva volt. A másodikhoz léptem. Hiába rángattam, nem nyílt. A következő se, és az azutáni se. Kétségbeesetten kapkodtam a kilincsek után, mert hallottam a lépteket közeledni. Mindjárt észrevesznek, egy pillanat és ők is felérnek erre a szintre. A következő ajtót olyan erővel rántottam fel, hogy majdnem kiesett a helyéről. Nem számítottam rá, hogy nyitva lesz. Nem maradt időm csodálkozni, beléptem és becsuktam magam mögött. Visszafojtottam a lélegzetem és hallgatózni kezdtem. Igen… most értek fel erre a szintre. Huhh… nem sokon múlt…
A szoba, ami beengedett, ugyan olyan rossz állapotban volt, mint a ház többi része. Kopott, vetemedett hajópadlóján karcolások és karmolások rajzolódtak ki. A régen pompás, aranyozott tapéta helyenként cafatokban lógott a falról. Az ablakok üvegei betörtek és kívülről be voltak deszkázva. Jobbra a szoba túl végében egy kandalló állt vastag porréteg alatt. Ropogott benne a tűz. Vele szemben egy tömör fából készült kerek kis dohányzóasztal volt, amit két hatalmas és súlyos vörös kárpitos fotel vett közre. Velem szemben pedig egy baladachinos ágy állt a hosszabbik oldalát mutatva. Sajnos ennél több időm nem maradt a nézelődésre, mert meghallottam, hogy ők is az ajtók kilincseit próbálgatják és hamarosan ideérnek. Nem tudtam hova bújjak. Az ágyhoz sétáltam és elhúztam az egyik bársonyfüggönyt.

Egy nő aludt az ágyban csodálatosan díszes ruhában. Bőre hófehér volt, ajkai vérvörösek és hosszú egyenes fekete haja tincsenként tekergőzött a fehér párnán. Gyönyörű volt. Átsétáltam az ágy másik oldalára, mert azt gondoltam befekszem mellé és betakarom magam a fényes anyagú, gazdag mintázatú takaróval, ami a lábánál volt összehajtogatva. Elhúztam itt is a baldachint és…

…kihagyott egyet a szívem. Elfelejtettem levegőt venni és megfeledkeztem arról, hogy gyorsan el kéne bújnom, mert halálos veszélyben vagyok. De a látvány annyira sokkolt, hogy minden mást kiszorított az agyamból.

A gyönyörű nőnek nem volt másik fele. Szó szerint. Mintha egy biztos kezű sebész egy nagyon éles szikével félbevágta volna a tengelyénél. Bele lehetett látni a testébe. Érthetetlen módon sem az agya, sem a belei nem ömlöttek ki ide, hanem a testében maradtak, fél nyelve is a szájában pihent, nem fordult ki oldalra. Az ágy mellette merő vér volt, így elvetettem a gondolatot, hogy mellé feküdjek, de ekkor meghallottam, hogy nyikordul a kilincs. Gondolkodás nélkül a földre vetettem magam és begurultam az ágy alá. Hasra érkeztem és bele nyúltam valami langyos, vas illatú, ragadós izébe. Sőt, éreztem, hogy a fejemre is csöppen belőle és végig folyik a hajamon, le az arcomra. A nyitott ajtón át beszűrődő fényben megállapítottam, hogy félig alvadt vérben fekszem. A hátamra fordultam és a matracra néztem. A nő vére a matrac anyagán keresztülszivárgott és művészi pontossággal kirajzolta hiányzó részének vonalait.

És a szemembe csöpögött…

Tánc

A tapintható sötétség ellenére a hold kecses ezüst karjai utat találtak maguknak és kék ragyogásba vonták a táncparkettet. Egy hatalmas, kihalt, de fényűző színház volt. A kerek tánctér mögött félkörben a zenekar számára emeltek pódiumot, de már rég óta porosan és érintetlenül állnak rajta a hangszerek. Velük szemben a parkett túloldalán a közönség sorai kezdtek emelkedni egyre magasabbra és magasabbra, körülölelve a színpadot. Egyetlen hosszú folyosó vezetett ide a padsorok között. Rendhagyóan nem hátulról, hanem elölről nyílt a művészbejáró. A sorok fölött a díszesebbnél díszesebb páholyok feküdtek a falra, azok fölött pedig körbe mindenütt hatalmas ablakok, amik most csak úgy ontották magukból a hold sápadt fényét.
Más világítás híján most csak sejtettem a fénykörön túl a színház homályos vonalait.
Egyedül voltam. A csend szinte megölelt. Belém bújt és kitöltötte ruhám minden kis hézagját, ráncát, redőjét, a hajamba kúszott és a bőrömet bizsergette.  Minden egyes apró mozdulatom szinte sikoltott a vastag csendben. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. A szívverésem dobolt a fejemben.
Vártam a parkett közepén. Nem tudom kire vagy mire, hisz teljesen egyedül voltam itt.
Fájt a fülemnek mikor valaki a csend szentségére tekintet nélkül éles léptekkel megindult felém. A hang szinte dübörgött körülöttem. A sötétségből kilépett a parkett szélére és megállt a fénykör peremén.
- Jó estét kisasszony! – suttogása szinte ordításnak hatott.

Tudom ki ő… és cseppet sem örülök, hogy ezek szerint rá kellett várnom. Most bárhol máshol szívesebben lennék nélküle.
- Jó estét. – löktem vissza mogorván a felesleges gesztust. Tudtam, hogy ha ő feltűnik az estém már úgy se lehet jó.
- Milyen csinos ma este! Köszönöm, hogy a tiszteletemre így kicsípte magát. – mosolyodott el gúnyosan.
Valóban, ma este különösen elegánsan néztem ki. Hajam kontyba fogva pihent a tarkóm felett. Hosszú fekete ruhámon milliónyi kis flitter szikrázott a halovány kék fényben. Vállamat finom fekete tüll ölelte körül, a mellkasomra szoros fekete fűző simult, amely óriási fekete bársony abroncsos szoknyában végződött.
Az ő kinézete semmit sem változott, bár az ő megjelenése mindig elegáns volt. És baljós. Magas fekete cilindert viselt. Hosszú ében haját hátul fekete bársonyszalaggal fogta össze. Szürke szemeit nagy kerek szemüveg keretezte, amely hegyes orrán pihent mindig. Kecskeszakálla most is olajosan csillogott markáns állán. Magas nyakú bíbor köpenye alatt fehér inget viselt. Élére vasalt nadrágja ugyan olyan színű volt, mint a bíbor köpenye. Fehér kesztyűs keze pedig hosszú fekete sétapálcája ezüst hollófejét markolta.

-         Maga  meg… semmit nem változott…
- Köszönöm. – mondta nyájasan és enyhén meghajolt.
- Most megint mi a… - kezdtem volna unottan, mikor belém fojtotta a szót. Felfogni sem maradt időm, olyan gyorsan mellettem termett. Szinte egy lépéssel szelte át a színpad széle és a köztem lévő távolságot. Nem kéne meglepődnöm, hisz ő a Bíborköpenyes, de ennek a mutatványának mégis volt egy olyan hatása, hogy inkább elhallgattam. Az arcunkat szinte csak centiméterek választották el. Egy pillanat töredékéig belefeledkezhettem a szürke szemeibe, de aztán hátra lépett és mélyen meghajolt előttem.
- Hölgyem… szabad egy táncra?
A válaszomat meg sem várta – valószínűleg nem is érdekelt – és máris elkapta a kezemet.

Alig fordított rajtam egyet és a színház fényárban úszott. Ezernyi fáklya lobbant fel hirtelen magától egyszerre. A narancssárga ragyogás elnyomta a hold fényét. A következő lépésünknél megelevenedtek a hangszerek. Először csak lustán felemelkedtek, majd egyre energikusabbak lettek és zenész nélkül játszottak magukon szédítő és őrült dallamokat.
A Bíborköpenyes egyre csak táncoltatott és pörgetett és taszigált és ellökött és visszarántott. A tánc végül nem is táncnak, mint inkább finom verekedésnek látszott. Nem ismertem a lépéseket, de próbáltam a zenére mozdulni. A kezeim már szinte fájtak, úgy szorította őket. Minden mozdulatára gyorsan kellett reagálnom, ha nem akartam elveszteni az egyensúlyomat és elesni. A lebegő hangszerek egyre vadabb iramot diktáltak és ő tudta tartani én viszont egyre kétségbeesettebben kapkodtam.
Szinte egy csapásra teljesen váratlanul a dallamot mintha elvágták volna. A hangszerek még egy ideig mereven álltak a levegőben, majd mind lehanyatlott. Ebben a pillanatban beforgatott és elkapta a derekamat. Olyan közel került, hogy fókuszálni sem tudtam a szemeire. Éreztem minden lélegzetvételét a bőrömön, de ő nem zihált úgy, mint én.

Kiszabadítottam magam a karjaiból és tettem néhány lépést hátra.
- Ugyan, kisasszony, hova fut, hova menekül?
- El magától… minél messzebbre.
- Felesleges. Az enyém vagy. – amint kiejtette ezeket a szavakat megláttam az ezüst szálakat. A fáklyák ugyan olyan gyorsan kihunytak, ahogy meggyulladtak. Csak a hold fényében remegtek a pókháló vékonyságú szálak. A ruhám legtöbb pontjáró, sőt még a bőrömből is indultak felfelé. Eltűntek a színház plafonján kavargó sötétségbe és kötegekben futottak le a Bíborköpenyes kesztyűjébe. Minden egyes ujja végéről több tucat kis szál csatlakozott.

-         Nem! Ezt nem hiszem el. Maga nem irányíthat engem! – kiáltottam dühösen. Kétségbeesetten kezdtem lerángatni a finom fonalakat. Ezüst esőkén hullottak rám és ahogy egyre többet és többet téptem le egyre jobban elborítottak, míg szinte gúzsba kötöttek.

-         Befejezted? – kérdezte gúnyosan és szánakozóan egyszerre. Csak állt és nézte reménytelen harcomat.

Erőtlenül leengedtem a karom és megpróbáltam kiszabadulni a fonalak közül. A következő pillanatban, mintha egyre szorosabbak és szorosabbak lettek volna rajtam. És ekkor megláttam, hogy a szakadt fonalak végét szépen lassan újra a kesztyűjébe gyűjti. Szürke kígyókként tekergőztek felé és visszakúsztak megszokott helyükre. Abbahagytam felesleges küzdelmem. Egyre szorosabban öleltek miközben ő maga felé húzott.
- Én irányítalak.
- Nem! Szabad akaratom van, azt teszek, amit akarok!
- Hát persze kicsim… de a szabad akaratod én vagyok. Hiszen… - nevetett – mindened én vagyok drágám! - mosolyában volt valami ijesztő, amitől leginkább sikítani szerettem volna, de a hang belém fagyott.
Minden porcikám némán és tehetetlenül tiltakozott.

Nem, ez így nem mehet! Én irányítok!

Ismét a kihalt sötét színházban találtam magam. Csak a hold fénye és a mélységes csönd volt a társaságom.
A taps hangja fájt. Éles volt és erőszakos.
- Brrraavó! Kisasszony, bravó!
A hang egy páholyból jött. Mivel én a fényben álltam ő viszont a sötétségbe menekült ezért nem láttam, hogy pontosan hol van. De meg fogom találni.

Az elhagyatott hangszerekhez siettem. Szinte azonnal tudtam hol találom azt, amit keresek. A nagybőgő vonójának végét elkezdtem csavarni. Egyre gyorsabban és gyorsabban. És engedett. Meglazult és én kihúztam a végéből a hosszú, ám könnyű szuronyt. A holdfény fehéren táncolt a pengén mikor elindultam a páholyok lépcsője felé.

Mikor felértem felém fordult és szívélyesen rám mosolygott.
- Már vártalak. – tárta szét karjait.

Válasz nélkül megindultam felé és még azzal a lendülettel a szívébe döftem a szuronyt a tövéig.

Még csak fel se nyögött, meg se nyikkant, egy arcizma sem rezdült, ugyan olyan kedvesen mosolygott. Átölelt és elfordult velem. A páholy korlátjának szorított és a fülemhez hajolt.
- Van még egy két trükk a tarsolyomban… - suttogta.
Valami forró folyt végig a mellkasomon a hasamig. Eltolt magától és a szemembe nézett. Mosolygott. A szurony az én szívemben volt. Még mindig én markoltam a végét, de saját magamba szúrtam. Ő nem vérzett, még lyuk se maradt a köpenyén. Belőlem viszont patakokban ömlött a vér és a világ gyorsan sötétült. Azt hiszem a karjaiba ájultam…